Elizeus próféta a reménység Igéit hirdette, miszerint Samária ostroma, éhínsége egy napon belül véget ér. Az Ige végső kicsengése mindig a reménység, a bíztatás szava (1). De nehéz volt akkor jövőt hinni, annyi éhezés és szenvedés után, aminek hangot is adott Jórám király egyik tisztje. Pedig aki nem hisz, megláthatja még a bőséget, de nem részesülhet abból, mert ez a bőség csak a „hit kezével” fogadható el. Kezek nélkül ülni a bőség asztalánál: „kár…”, hiszen az a legkínosabb éhhalál (2). A Samária városát körbekerítő arámok éjszaka hatalmas felmentősereg dübörgését vélték hallani, és fejvesztve menekültek, otthagyva állataikat és felszereléseiket (5–7). Igen, ezek a belső hangok; – lehet ez betegség is; – de lehet az Úr ítélete is, a lelkiismeret dübörgő szava, Isten hangja, amely nem engedi a gonoszt egy határon túl, így az saját gonoszságának indulatos zajától őrül meg. Négy kitaszított leprás fedezte fel a szabadulást, és vitte az örömhírt a kétségbeesett városba (8–9). Ezek a kiközösített halálra ítéltek lettek az evangélium hírnökei, akik reménység híján is reméltek (Róma 4,8).*

Róma 8,31–39 

374. dicséret

Hozzáfűzés az igemagyarázathoz:

* Jórám király alig hitte a szabadulást, gyanakodott: pedig bizony csodálatosan megszabadultak (10–15). 

A király gúnyolódott Isten szabadítását illetően (6,33).

Most csodát látott, mégsem tért meg. 

Ez „kár!”