DÁVID ÍGY IMÁDKOZOTT: – 1. Az imádság, Isten előtt, mindig valóságos önismeretből bomlik ki. Dávid és valahányan rádöbbenünk arra, valamint megvalljuk azt, hogy milyen kicsik vagyunk (18). Nincs mire hencegnünk. Amink van, az Úr adta, Ő végezte el általunk nagy dolgait. Az Úr kegyelme emelt fel bennünket, hogy az Ő ügyét szolgáljuk (19–21). – 2. Az imádság ezután mindig Isten nagyságának beismerésével, megvallásával folytatódik. Isten az egyetlen Úr, aki kicsiny, méltatlan népét kiválasztotta, elhívta, felemelte és kiváltotta sokféle halálos szolgaságból, minden nép szeme láttára, sokak üdvösségére (22–24). – 3. Isten nagyságos szeretetéből fakadó ígérete garantálja, hogy bármily „piciny” az Ő népe, mégis örökké az Ő népe marad (24). Ebből a bizonyosságból az imádság végére olyan áldás fakad, amely mindenre elégséges (25–29).

Cselekedetek 4,23–37

2. zsoltár

Hozzáfűzés az igemagyarázathoz:

* Ma Budapest felé haladva, a balatonvilágosi körforgalomnál a kristálytiszta kékségű eget, ezernyi apró felhőcske csipkézte ki, amelyeket csak kiemelt a mögöttük ragyogó napkorong. Az Isten által teremtett világ még mindig gyönyörű.

Dávid imádsága még ennél is gyönyörűbb, mert konkrétan kimondja azt, amit ez a látvány csak sejtetni képes. Nem az ég és a felhők alatt, hanem valójában az Úr előtt állunk, az Ő Igéje előtt, amikor így imádkozunk, ahogy ezt Dávid teszi. Ez nem meghat, mint a teremtett világ szépsége, hanem „felvértez”, megszilárdít.