Hízni nem csupán testben lehet, bizony kövéredhet a szív, a lélek, az értelem is (Ézsaiás 6,10). – 1. Hízni annyit jelent, hogy nem ismerjük azt, hogy elég volt. Nem ismerjük az „eleget” sem eredményben, sem sikerben és dicsőségben, sem a hatalomban, sem a vagyonban és evilági javakban, sem a saját igazunkban, sem a gürcölésben, sem a konfliktusokban; - de nem ismerjük az „eleget” a megszomorodásban sem, amikor végre kimondanánk azt, hogy „elegem” van; - hanem halálig bűnözünk, nem hagyjuk abba, nem csömörülünk bele. (29) – 2. Az effajta „hízás” különösen súlyos bűn azoknál, akik az Úr szolgálatában állnak. Ezt a bűnt csak tetézi az, amikor szó szerint is lopunk ahhoz, hogy „hízzunk”. Éli fiai elvettek az áldozat azon részéből is, amit Isten nem nekik szánt (3Mózes 2,1-10, 28-36). Éli főpap pedig gyenge kezű volt: többre becsülte fiait, mint Isten parancsait, így a halálba szerette őket. (27-30) – 3. Az Úr azonban üdvözítő akaratát, minden „elhízás” ellenére tovább viszi, és kiteljesíti övéin. Isten mindezt nem éppen úgy valósítja meg, ahogy azt népe elképzeli, de mindenképpen úgy, ahogy az Ő akarata szerint a legtökéletesebb. (31-34)
Márk 2,23-28
437. dicséret
* A teljes magyarázat:
Miért hizlaljuk magunkat azon, amit nem nekünk szánt az Isten? Hízni nem csupán testben lehet, bizony kövéredhet a szív, a lélek, az értelem is (Ézsaiás 6,10).
– 1. Hízni annyit jelent, hogy nem ismerjük azt, hogy elég volt.
Miért nem ismerjük azt, hogy „elég”?
Nem ismerjük az „eleget” sem eredményben, sem sikerben és dicsőségben, sem a hatalomban, sem a vagyonban és evilági javakban, sem a saját igazunkban, sem a gürcölésben, sem a konfliktusokban; - de nem ismerjük az „eleget” a megszomorodásban sem, amikor végre kimondanánk azt, hogy „elegem” van; - hanem halálig bűnözünk, nem hagyjuk abba, nem csömörülünk bele. (29)
– 2. Az effajta „hízás” különösen súlyos bűn azoknál, akik az Úr szolgálatában állnak.
Ezt a bűnt csak tetézi az, amikor szó szerint is lopunk ahhoz, hogy hízzunk. Éli fiai elvettek az áldozat azon részéből is, amit Isten nem nekik szánt (3Mózes 2,1-10, 28-36).
Éli főpap (Áron fiatalabb fiának, Itamárnak leszármazottja lehetett) pedig gyenge kezű volt: többre becsülte fiait, mint Istent, így a halálba szerette őket.
A szolgálatra Isten hív el. De az elhívásból nem következik semmiféle megváltozhatatlan jogfolytonosság. (27-30)
– 3. „Hizlalja” itt magát mindenki: pap és nem pap egyaránt, testi kövér és csontsovány ugyancsak. Az „egyháziak” és az „elhívott szolgák” súlyosabb ítélete (Jakab 3,1) nem menti fel a világ gátlástalan bűnözőit, akik előszeretettel mutogatnak az egyház bűneire.
– 4. A „hízás” pedig végül halálossá lehet. A hűtleneket Isten félreállítja, egyháziakat és nem egyháziakat is (30-34). Az Úr csak azokat dicsőíti meg, akik Őt megdicsőítik; - azokat pedig, akik gyalázatot hoznak rá, gyalázatra juttatja (30).
– 5. Az Úr azonban üdvözítő akaratát, minden „elhízás” ellenére tovább viszi, és kiteljesíti övéin, legyenek testben akár kövérek, akár soványak.
Isten mindezt nem éppen úgy valósítja meg, ahogy azt népe elképzeli, de mindenképpen úgy, ahogy az Ő akarata szerint a legtökéletesebb (31-34).
Jézus Krisztusban ez teljesedett be.
Mindennek „előképe” Sámuel.
Bizony összetörik minden emberi erő, elsorvad minden előkelő család és emberi leszármazás, összedől minden gyarló emberi hajlék, amiben itt bíztunk (31-32).
Egyedül a mi feltámadott Urunk marad meg, és azok, akik Őrá tekintenek, akik valóban Őt várják (33).
A „nagy kegyeseknek” soha nem tetszik, hogy nem csak azok az Isten gyermekei, akiknek ezt a lapot ők leosztották. De „nem így lesz” (30). Ezeknek „szeme eped”, „lelke gyötrődik”, mert az Úr nagyobb az ő szívüknél… (33).
