Az apostol egy fontos megkülönböztetést tesz, amikor ezt mondja a korinthusiaknak, hogy nem azt keresem, ami a tiétek, hanem titeket kereslek. Mindig azért tartanak bennünket számon, amink van: szépségünk, okosságunk, tehetségünk, pénzünk, hatalmunk, javaink, pozíciónk. Ebben a világban mindig az számít, amink van, amivé lettünk. Ezért hatalmas kérdést feszeget az apostol, ami akkor is probléma volt, ma is probléma; egyházban és világban egyaránt. Van-e egyáltalán a közelünkben olyan ember, aki nem azt keresi, ami a miénk, hanem minket magunkat keres és szeret? Az emberlét tragédiája valójában ez, hogy nem a másik kell, hanem valami abból, ami a másiknak van.* Áldott legyen az Isten, hogy Ő, Jézus Krisztusban elindult felénk, minket magunkat keresett, „mezítelenül” elfogadott, megváltott, és örökkévaló mennyei javakkal felruházott; - hogy így kereshessük, szerethessük mi is a másik embert.

Hóseás 6

58. zsoltár

* Közben történnek a megalkuvó kompromisszumok, amelyek a házasságban és a családban ugyanúgy mételyezhetnek, mint a világpolitikában és az élet minden területén, szinte maffiaszerűen: én is adok valami az enyémből, te is adj valamit a tiedből. Így szeretjük egymást. Pedig valójában ezzel a szeretettel nem egymást szeretjük, hanem mulandó javakhoz kötődünk.