A reménységünk nem kevesebb, mint az, hogy Jézus Krisztusban a teremtett világ megszabadult a hiábavalóság és romlandóság szolgaságából, az Isten eredeti gondolata szerinti szabadságra. Isten, pedig elrendelt időben nyilvánvalóvá teszi majd ezt. Testi szemekkel még csak részben látjuk reménységünk tárgyát, akárcsak az áldott állapotú kismama gyarapodását, amely bizonyossággal jelzi, hogy hamarosan láthatóvá lesz az új élet (20-26). Ez a mi állhatatos reménységünk (25). Ez erőt ad, hogy saját vajúdásainkat elfelejtve, reményre hangoljuk a vajúdó világot (22). Sok a vajúdás, de az új élet reménysége rejtőzik abban. Milyen fontos: Pál apostol az egész teremtett világról reménységgel beszél (21). Ez a krisztusi szemlélet. A mi szemléletünk sem lehet más. Az Isten dolga, hogyan, kiket különít majd el odaát.
Ezsdrás 9,1-9
208. dicséret
* A teljes magyarázat:
Ennek a szakasznak, mint az egész nyolcadik fejezetnek, sőt az egész Római levélnek, minden igeverse, a Lélek ihletésének gyöngyszeme, ha szabad ilyen emberien fogalmazni. Most csak az igeszakasz elejére tudunk figyelni, felvillantva néhány ilyen gyöngyszemet, amely nemcsak megcsillan, hanem hitben üdvösségesen tartalmassá teszi az életet.
– A jelen szenvedései nem hasonlíthatók ahhoz a dicsőséghez, ami vár ránk. Áldott ez a bizonyosság, mert sok a szenvedés (18).
– Olyannyira sok a gyötrelem, hogy a teremtett világ sóvárog a megváltás után: ember, állat, növény, anyag (igen, még a kizsigerelt anyag is). Megváltás után kiált az egész világ; szabadítás után sóhajt test és lélek, az egész ember (23). Isten Lelkének munkája, amikor bennünk tudatossá lesz ez a sóvárgás, és még a sóhajunk is imádsággá lesz: „Jőjj, Uram Jézus!” (Jelenések 22,20). Ez a szentlelkes tudatosság elküld bennünket a világba, hogy Isten gyermekeiként, Jézus Krisztus követségében járva, a magunk helyén irgalmat gyakoroljunk az elvadult földtekén, vállalva ennek minden kockázatát (19). Aki szenved, az irgalomra vár: ez nem vallás, hit és kultúrafüggő.
– Nekünk pedig van erőnk ehhez a szolgálathoz, a legnehezebb körülmények között is (Filippi 4,13), hiszen üdvösségünk reménységre szól (24). A reménységünk ugyanis nem kevesebb, mint az, hogy Jézus Krisztusban a teremtett világ megszabadult a hiábavalóság és romlandóság szolgaságából, az Isten eredeti gondolata szerinti szabadságra. Isten, pedig elrendelt időben nyilvánvalóvá teszi majd ezt. Testi szemekkel még csak részben látjuk reménységünk tárgyát, akárcsak az áldott állapotú kismama gyarapodását, amely bizonyossággal jelzi, hogy hamarosan láthatóvá lesz az új élet (20-26). Ez a mi állhatatos reménységünk (25). Ez erőt ad, hogy saját vajúdásainkat elfelejtve, reményre hangoljuk a vajúdó világot (22). Sok a vajúdás, de az új élet reménysége rejtőzik abban. Milyen fontos: Pál apostol az egész teremtett világról reménységgel beszél (21). Ez a krisztusi szemlélet. A mi szemléletünk sem lehet más. Az Isten dolga, hogyan, kiket különít majd el odaát.
