Dávid szívében hitből fakadó örvendezés van, amikor átadja királyságát Salamonnak. (20-22). – 1. Örömmel kérik Isten áldását az új királyra. Salamon királyt tömérdek áldozat bemutatásával iktatták be tisztébe, több ezer véres áldozattal. Komoly vérfürdő lehetett ez. Jézus Krisztus egyetlen, tökéletes áldozata óta nincs szükség véres áldozatra; de életünk „odaáldozására” igen. Mi pedig pont fordítva gondoljuk: „véres” áldozatokkal akarjuk megoldani problémáinkat, a másik feláldozása, beáldozása árán; - de önmagunk megtagadását csak hírből és a szánkkal ismerjük (21-22). – 2. Örömmel iktatták be az új király mellett a főpapot is. Ez azt fejezte ki, hogy nincs áldott kormányzás az élő Isten tisztelete nélkül (22). Áldott az a nép, ahol félik az Urat, tisztelik a vezetőt, és mindezt egységben teszik (23-25). – 3. Dávid örömmel adja át szolgálatát. A krónikás Dávid haláláról írva, mesterien foglalja össze élete áldott voltát: megerősíthette Isten népének országát, előkészíthette a templomépítést, „ihletetten” megteremthette a templomi éneklést és liturgiát. Dávid elvégezte, minden nyomorúsága ellenére is, amit az Úr rábízott, ezért „betelve” az élettel térhetett az örökkévaló hazába (26-30).*

Lukács 17,20-37

192. dicséret

* – 4. Igen, lehet így is, ezzel az örömmel, reménységgel „lelépni”. Ettől az örömtől a konkrét evés és ivás mértéktartó öröme sem lehet idegen (22). Lehet enni és inni, amikor már letettük a lantot, - hiszen nagy vacsorára készülünk odaát (Lukács 14,15-24). Böjtöltünk eleget a „szolgálat” alatt, mint Dávid, negyven éven át. Akkor számára is a böjt ideje volt, és vétkezett, ha ezt nem tartotta be. De, Urunk, adj még majd egy kis emberi örömre is időt, itt. Túl nagy kérés ez?