Az Isten dicséretére kiválasztottak nemcsak játszottak a citerán, hanem prófétai ihletéssel játszottak a hangszeren; - vagyis nem elég a technikai tudás, sőt az sem mindegy, hogy művészi játékunk minek a szolgálatában áll. Azonnal kihallatszik, ha valaki hangszerével is az Urat dicséri, vagyis nem csupán a saját lelkét vitte be többletként a hangszeres tudása mellé, hanem Isten Szentlelke szól általa (1-2). Pontosan ez a baj a mai hangszeres „magasztalások” nagy részével: lehunyt szemek, átélt tekintetek, ott van benne az egész lelkük; de a Szentlélek jelenléte, a felülről való ihletés gyakran kétséges.
Lukács 14,1-14
441. zsoltár
* A teljes magyarázat:
– 1. Isten dicsérete az istentisztelet kerete. Isten magasztalásának leghitelesebb formája ez, énekben, hangszerekkel áldani az Urat, de Őhozzá méltó szövegű és dallamú énekekkel, amelyek ahhoz segítenek, hogy leboruljunk az Úr előtt, elismerve az Ő hatalmát, akaratát; - várva, hogy Ő lehajoljon hozzánk (3). Akkor áldozatok bemutatásával; ma, Jézus Krisztus egyetlen, tökéletes áldozata után, Igéje és Lelke által tapasztaljuk meg jelenlétét.
– 2. Az Isten dicséretére kiválasztottak nemcsak játszottak a citerán, hanem prófétai ihletéssel játszottak a hangszeren, vagyis nem elég a technikai tudás, sőt az sem mindegy, hogy művészi játékunk minek a szolgálatában áll. Azonnal kihallatszik, ha valaki hangszerével is az Urat dicséri, vagyis nem a saját lelkét vitte be többletként a hangszeres tudása mellé, hanem Isten Szentlelke szól általa (1-2). Pontosan ez a baj a mai hangszeres dicsőítések nagy részével, lehunyt szemek, átélt tekintetek, ott van benne az egész lelkük, de a Szentlélek, a felülről való ihletés gyakran kétséges.
– 3. Dávid kiválasztotta Ászáf, Hémán és Jedútún fiai közül azokat, akik így, ihletetten játszottak. Kétszáznyolcvan volt a számuk a templomi énekeseknek, akiket huszonnégy hétre osztottak be a szolgálatra, és mindegyikük évente kétszer, egy-egy hetet szolgált az istentiszteleten. Ezek a király és saját apjuk irányításával énekeltek az Úr házában. Irányítás, rend, „szent összhang” nélkül az Isten dicsérete végképp lehetetlen. Az igeszakasz szerint már akkor rendelkezésre állt egy ének-gyűjtemény az Úr énekeiből, amit megtanultak, ebből énekeltek, ennek ismeretében voltak képzettek (6-8).
– 4. A kiválasztottak közül azonban mindenkit beosztottak, fiatalt és öreget, képzettet és kevésbé képzettet, mert apjuk Istennek odaszánt élete számított, és a többi pedig leszármazás alapján történt. Aki kevésbé képzett volt, majd idővel képzett lesz, az ihletett játékra pedig apjuk hite volt a garancia. Itt még nyoma sincs az egyéni hit fontosságának, amit majd mi emberek, eldöntünk valakiről, és innentől kezdve teljesen egyéni, szubjektív, gyarlóan emberi lesz az egész, amelyben lehetetlen bármiféle rendet és szabályt kimunkálni. A helyzet éppen fordított: a kiválasztásnál ugyan fontos volt a Szentlélek jelenléte, de utána a rend az, amiben kivirágzik a hit (8). A mi „szubjektív” hitéletünk miatt, ahol mindenki a maga kegyességének gyarló szempontja alapján dönti el, hogy ki a hívő, és ki nem az, egy leheletnyi határ választ el minket a káosztól. Nem véletlen, hogy még a különböző nagy hívő kegyességi körök is képesek egy pillanat alatt kiátkozni egymást. Ki lehetne közülünk ihletett énekes az Úr templomában?
