Milyen komolyan vette Isten népe a vétket, és milyen fontosnak tartotta a bocsánatot, a vétekből való megtisztulást; még akkor is, ha adott esetben éppen nem tudták, hogy ki követte el az adott erőszakos cselekményt (1-8). A modern generáció legnagyobb nyomorúsága, hogy szerinte az ember nem „bűnös”, tehát nincs szükség bűnbánatra, bűnbocsánatra; ezért mindent szabad. Pedig értelmezhetetlen az a gondolat, hogy az én szabadságom addig terjed, amíg a másikét nem korlátozom; hiszen az én szabadságomnak mindig vannak áldozatai, akiket a saját szabadságommal a „magamévá tettem” (14); vagyis megbántottam, megaláztam, kikészítettem, lefárasztottam, korlátoztam, „szögekkel fixáltam”, megöltem. Ebben a nagy szabadságban látszik igazán, hogy milyen „áldatlan” az emberi élet, Isten nélkül. Jézus Krisztusban nem az átoké a végső szó, azok számára, akik Őhozzá tartoznak (Galata 3,13).
Jelenések 13,1-10
257. dicséret
* A teljes magyarázat:
– 1. Isten törvénye mindenben a „rendet” szolgálja, egy olyan világban, ahol „szétszórt” életünk minden rezdülése a „káosz” felé sodor bennünket. Isten megváltó szeretetének jele, hogy Isten Igéje már népe életének korai szakaszában, a váratlan és egészen különös esetekre is ad útmutatást. Azóta sokat változott a világ, de Isten Igéjének természete ma is ez: megváltó, szent rendet teremt az, életünk minden mozzanatában. Ez a rend azonban Jézus Krisztusban már nem a „törvény” szolgai cselekvéséből, hanem a Szentlélek által vezérelt szabadságból fakad: de mindenképpen annak cselekvését jelenti, amit helyesnek tart az Úr (Máté 7,21); Isten bűnbocsátó kegyelme ugyanis nem olcsó kegyelem (9)
– 2. Isten Igéje, adott helyzetekben nyitott szeretettel tanácsot adva (10-14), máskor egyértelmű kijelentést szólva (15-17), valamikor pedig radikálisan nyúlt bele emberi élethelyzetekbe (18-21), az életet és a hitet szolgáló rend és fegyelem biztosítása érdekében.
– 3. Az akasztott ember eltemetése számunkra újszövetségi prófécia (22-23). A szándékosan gyilkossá lett ember akasztással történt kivégzése egy árnyalt teológiai kérdés. Ki kell irtani a gonoszt (21), hogy az életet szolgálhassuk. De, hol van az a határ, ahol a „ne ölj” parancsolat éppen azáltal tölthető be, hogy kiiktatjuk a társadalomból azokat, akiket indulataik vezetnek, ezért ölnek és bizonnyal a továbbiakban is ölni fognak. Miközben ne felejtsük el, hogy soha nem tudjuk, mit él át a halálraítélt, a halál pillanatában: adatik-e neki mégis bűnbánat, felülről. Döbbenetes kijelentés: átkozott az akasztott ember és átkozott az a föld, ahol kivégezték, ezért még aznap el kell temetni, hogy senki ne legyen tisztátalanná miatta. Jézus Krisztus keresztre feszítése is „akasztásnak” számított. Ő átokká lett érettünk, hogy még „az akasztottak” számára is legyen bocsánat, ha adatik a bűnbánat (Galata3,13). Jézus Krisztusban nem az átoké a végső szó, azok számára, akik Őhozzá tartoznak.
– 4. Milyen komolyan vette Isten népe a vétket, és milyen fontosnak tartotta a bocsánatot, a vétekből való megtisztulást; még akkor is, ha adott esetben éppen nem tudták, hogy ki követte el az adott erőszakos cselekményt (1-8). Az Úr indította őket erre, és törvényében ehhez biztos utat mutatott. A modern generáció legnagyobb nyomorúsága, hogy szerinte nem az ember nem „bűnös”, tehát nincs szükség bűnbánatra, bűnbocsánatra; ezért mindent szabad. Pedig értelmezhetetlen az a gondolat, hogy az én szabadságom addig terjed, amíg a másikét nem korlátozom; hiszen az én szabadságomnak mindig vannak áldozatai, akiket a saját szabadságommal a „magamévá tettem” (14); vagyis megbántottam, megaláztam, kikészítettem, lefárasztottam, korlátoztam, „szögekkel fixáltam”, megöltem.
