Közelítsük meg „távolabbról” a mai igeszakaszt. Isten nem a hadviselés Istene, hanem olyan Úr, aki az Isten országának, emberi értelemmel fel sem fogható békességét munkálja, Jézus Krisztus által (Ézsaiás 11,1-10). Ez a világ azonban olyan, mint a rothadó gyümölcs:* ki kell vágni a rothadó foltot a gyümölcsből, ha nem akarjuk, hogy az egész tönkre menjen; illetve a teljesen rothadt darabokat ki kell venni, ki kell dobni a többi közül, mert az egész megrothad (18). Ebben a „rothadó” világban a békesség is csak állandó „hadviseléssel” munkálható. Az illúzió, hogy mi majd békességben, szelíden élünk, és akkor megoldódnak a dolgok; - ennek vége „kereszt” (nem teológiai értelemben). De mivel az „egyszeri, tökéletes”, krisztusi áldozat már a miénk, ezért nekünk nem kell mindenáron a „keresztet” választani; csak ha ez Isten akarata. Isten a bomló világban is szabályozza a hadviselést: ez fontos! Még hadakozni is csak Isten vezetését és segítségét kérve lehet (1-4), csakis azt védve, amit az Úr ránk bízott (13-16), akkor viszont „kisebb, esélytelen sereggel” is bátran (1; 5-9), nem meglágyulva (3); - de mindig azzal a lelkülettel, hogy az Úr végső gondolata nem ez!

Jelenések 12

286. dicséret

* Az Ige most ezzel a képpel szemlélteti a „bűn” teológiai jelentését.