A három főünnep egy adott helyhez kötődött, ahhoz az egyetlen kultuszhelyhez, amit kijelölt az Úr (2). A letelepedés után nagyon fontos volt, az idegen kultuszok miatt, a központosítás. Ez védte Isten népét, ahogy bennünket véd a saját házunk, a családunk; - másoktól, a valamilyen értelemben „idegentől”. Az „idegen” nem negatív kifejezés. Isten szereti az „idegent”. Az idegen a mi nézőpontunkból „idegen”, mert nekünk veszélyt jelenthet. Valóban: idegennel „nem bújunk össze”; hiszen nem tudjuk, ki ő és mit akar. Aztán majd kiderülhet róla, a Jézus Krisztusban, hogy nem idegen. A központosítás mindig véd, ha ebben a „központosító” az Isten eszköze és ezzel soha nem él vissza. Minden veszélye ellenére is áldottabb ez, mint a káosz. Persze Isten őrizzen bennünket minden diktatúrától és anarchiától! Adj nekünk, Urunk rendet. Ebben a rendben, az Isten színe előtt, kibontakozhat az ünnepek lényege: együtt örvendezni egész házunk népével (11), emlékezve Isten szabadító irgalmára (3), amelyből naponta élünk, és amely Jézus Krisztusban megváltó szeretettel hozott ki bennünket minden gyarló szolgaságból az igazi szabadságra. Ez a szabadság mindig ismeri a korlátokat.

Jelenések 10,1-7

97. zsoltár

* A teljes magyarázat:

Mi a legjellemzőbb erre a három ószövetségi főünnepre?

– 1. A három főünnep alkalmával minden férfinak meg kellett jelenni az Isten színe előtt (16). A férfi említése pedig egész háza népét jelentette (11). „Kötelező” volt az, amibe valójában belenőttek, ami életük része volt, ami nélkül nem is tudtak volna élni: az élő Isten tisztelete. Ami pedig a három főünnepen elkezdődött, az otthon, a hétköznapokban is folytatódott. A mi kultúránk „szabad”, hivatalosan nem ismeri azt, hogy „kötelező”, főként az élő, egyetlen Isten tiszteletével kapcsolatban nem ismeri ezt, hiszen eleve nem is számol vele, a magánszférába utalja azt; noha sok minden mást „véresen kötelezővé” tesz, de ezekről tilos ilyen szempontból beszélni. Akkoriban a „hagyomány”, az „örökség”, a „rendszeresség” az élet részévé tette a legfontosabbat: az élő Isten ismeretét. Ma, a nagy szabadságban pedig csak olyan megújulási mozgalmak jönnek létre, hiszen gyökereik nincsenek, amelyek eleve hitetlennek bélyegzik azt, ami előttük volt. Így hagyomány és megújulás kioltják egymást. Persze fontos egy adott életkorban megkérdőjelezni a dolgokat, de ha a „magvetés” megtörtént, az bizonnyal kihajt a kellő időben. A „magvetés” a lényeg!

– 2. A három főünnep egy adott helyhez kötődött, ahhoz az egyetlen kultuszhelyhez, amit kijelölt az Úr (2). A letelepedés után nagyon fontos volt, az idegen kultuszok miatt, a központosítás. Ez védte Isten népét, ahogy bennünket véd a saját házunk, a családunk; - másoktól, a valamilyen értelemben „idegentől”. Az „idegen” nem negatív kifejezés. Isten szereti az „idegent”. Az idegen a mi nézőpontunkból „idegen”, mert nekünk veszélyt jelenthet. Valóban: idegennel „nem bújunk össze”; hiszen nem tudjuk, ki ő és mit akar. Aztán majd kiderülhet róla, a Jézus Krisztusban, hogy nem idegen. A központosítás mindig véd, ha ebben a „központosító” az Isten eszköze és ezzel soha nem él vissza. Minden veszélye ellenére is áldottabb ez, mint a káosz. Persze Isten őrizzen bennünket minden diktatúrától és anarchiától! Adj nekünk, Urunk rendet.

– 3. Ebben a rendben, az Isten színe előtt, kibontakozhat az ünnepek lényege: együtt örvendezni egész házunk népével (11), emlékezve Isten szabadító irgalmára (3), amelyből naponta élünk, és amely Jézus Krisztusban megváltó szeretettel hozott ki bennünket minden gyarló szolgaságból az igazi szabadságra. Ez a szabadság mindig ismeri a korlátokat.

Szerző: refdunantul  2016.04.18. 04:00 komment

süti beállítások módosítása