Huszonegy kopt keresztyén férfi, Jézus Krisztus nevét megvallva halt meg a Földközi-tenger partján. Eszünkbe jut az Ige: „Akiknek fejüket vették a Jézusról való bizonyságtételért, és Isten Igéjéért” (Jelenések 20,4). A mai igeszakasz beszédesen kapcsolódik ehhez a mártíromsághoz. - Edóm népe* Isten népére tört, elárulta őket a babilóniaiaknak, majd amikor a tőlük északra található két országrész teljesen kiürült, szemet vetettek az Ígéret földjére. - Aki Isten népét bántja, az magát Istent bántja. Aki Isten népének birtokára tör, az Isten tulajdonát háborgatja. Aki Isten népét elárulja, cserbenhagyja, vérét ontja, és kárörvend a pusztulásán, az magával az élő Istennel száll szembe. - Ez pedig esélytelen merészség, amely előbb-utóbb az „erős” támadó teljes pusztulásához vezet. - Isten ellen támadni, Isten ügyét bántani: sivárságot, pusztaságot, vérontást von maga után (3-4; 14-15). Aki vért ont, az Isten népének vérét ontja.** A vérontót üldözi a kiontott vér, soha nem lesz nyugta (6). Vigyázzunk, mindez csak arra indíthat, hogy a krisztusi ember SENKIRE SEM EMELHET KEZET.***

János 18,12-18

445. dicséret

* Edóm népe Ézsau utódaiból alakult ki, tehát Jákób testvérének ágából növekedett ez a nép (1Mózes 27,18-24). Területük a Holt-tengertől délre helyezkedett el. Az Egyiptomból kivonuló Izráelt nem engedte át a földjén (4Mózes 20,18-21). Évszázadokon át háborúzott a két nép, majd Saul (1Sámuel 14,47) és Dávid is legyőzte őket (1Királyok 11,15-16). Izráel kettészakadásakor önállósodtak, majd a Babilóniaiaknak elárulták Júdát (Kr. e. 587) és szemet vetettek az Ígéret földjére (Ezékiel 35,10). Ezékiel és más próféták ezért prófétáltak Edóm pusztulásaról (Zsoltárok 137,7; Ézsaiás 34,5-8; Jeremiás 49,17; Ámósz 1,11-12; Abdiás 8,10). Ez be is teljesedett, és Edóm már soha nem lehetett önálló ország. Később más népek legyőzték őket, Egyiptom már nem tudott segíteni nekik az önállóságuk visszaszerzésében. A Római birodalom idején Júdea tartományához tartozott Idumea néven.

** Isten népéhez tartoznak mindazok, akiket az Isten magának választott, és akik Jézus Krisztus nevéről mindenkor vallást tesznek. Mindkettő „határait” csakis az Isten tudja. Isten valódi népe láthatatlan, de a látható népe képviseli azt. Mi azonban minden emberre csakis úgy tekinthetünk, mint Isten népére.

*** – Mi következik ebből? - Az, hogy mivel Isten maga kezeskedik népéért, ezért Isten népe a krisztusi szelídség és szeretet kockázatával élhet és szolgálhat ebben a világban; nem vág vissza, megbocsát; nem is áll ellent a gonosznak (Máté ,39); mert Isten majd igazságot szolgáltat a méltatlanságokért. - Ugyanakkor ebben a világban Isten arra is megerősíti a krisztusi embert, hogy adott pillanatban, de csak az Istentől rendelt pillanatban kötélből ostort fonjon, azaz kezébe vegye a gyeplőt, mert egyébként mindent felzabál a gonosz. A Hegyi beszéd ugyanis Isten országának alkotmánya, amely elközelített, de még nem lett teljessé. - Ez az Istentől rendelt kivétel azonban csak erősíti a krisztusi szelídséget, miközben Isten bölcsessége attól mindig megvéd, hogy a saját indulatunk alapján, de Istenre hivatkozva rendezkedjünk, és védjük a miénket és a mieinket, miközben semmink sincs, csakis az Úrban. - Aki azonban megtudja, hogy az Úr az Isten, az egyszerre minden örökség részesévé lesz, a Krisztusban (15).

Szerző: refdunantul  2015.03.28. 04:00 komment

süti beállítások módosítása