KIÁBRÁNDULJUNK? „Meggyűlöltem az életet” - döbbenetes megállapítás, mégis, aki felelősen, az Isten világosságában áll, annak csakis ez lehet a végkövetkeztetése mindarról, ami ebben a világban folyik. Jól értsük: a Prédikátor nem az életet gyűlölte meg, hanem mindazt, amivé az élet lett, az ember bűne miatt. A Prédikátor meggyűlölte a bölcsességet, mert az ostoba ember is lehet „bölccsé” annyira, a maga módján, hogy aztán mindketten, önzően mondják a magukét, míg végül mind a bölcs, mind az ostoba meghal, mintha nem is lenne különbség kettejük között (12-17). Az ember akkor ijed meg igazán, amikor rádöbben arra, hogy nem létezik a „bölcs és ostoba” kategória, hanem mindnyájan betegek vagyunk, „megszállottak”, és csakis az Úr szabadíthat meg, senki más. Mindenki beteg, és csak a megváltás tehet egészségessé, egyébként valamilyen formában „felzabáljuk” egymást.* Ugyan, ki ehet, és ki lehet vígan az Úr nélkül? (25) Őnélküle jogos a kiábrándultságunk.

1János 2,12-17

510. dicséret

* Bár harcaink és kétes „győzelmeink” eredménye, utánunk is méltatlan kezekbe kerül majd, végül hamar feledésbe merül (16), miközben állandó gyötrelem, nyugtalanság terheli harcainkat, még éjjel is (18-23). De az evés és ivás sem vigasztal (24). Mi hát a megoldás? Ugyan, ki ehetik, és ki lehet vígan az Úr nélkül? (25) Csak Ő adhat megoldást: aki Ővele eszik, iszik, Ővele tesz mindent, az látja meg az élet értelmét, és minden nyomorúsága ellenére tudja szeretni az életet, sőt, Isten eszközeként megjobbítani is kész azt.